| MEGNEVEZÉS: |
A vidámság és a búskomorság allegóriája |
| KOR: |
17. század eleje |
KELETKEZÉS HELYE: |
Antwerpen |
| ANYAG: |
vászon |
| TECHNIKA: |
olaj |
| MÉRET: |
magasság: 119.00 cm; szélesség: 96.00 cm |
| LEÍRÁS: |
Két ellentétes lelkiállapot megszemélyesítője a két nőalak, amint azt a ruhájukon elhelyezett olasz nyelvű felirat tudtunkre adja. Az ábrázolás ikonográfiája a középkori fiziológia négy emberi temperamentum elvére nyúlik vissza, a 16. századra azonban erősen differenciálódik a téma, a keresztény erények és bűnök fogalma is színezi, s gyakran moralizáló tartalmat rejt. A mű Cesare Ripa "Iconológiá"jának előírását követi: A vidámság ifjú, telt arcú lány, fehér ruhában, fején tarka virágkoszorú, jobbjában borral teli üvegserleg, baljában arany tazza. A búskomorság öregasszonya szegényes, rongyos ruhában, az ismert, fél-könyökre támaszkodó, melankolikus tartást veszi fel, mögötte lombtalan, kiszáradt fa. Az alakok teljesen kitöltik a képmezőt, testi jelenlétük erőteljes, megformálásuk szinte szobrászian plasztikus. A sötét háttérből határozott körvonalakkal és markáns megvilágítással emeli ki őket a festő. A fény nagy szerepet kap a formák modellálásában is, konkrétan a fiatal és az öreg inkarnát megkülönböztetésében, valamint a drapéria-kezelésben, a ruhák dűs redőinek hol puhán omló, hol fémesen kemény hatást adva. A kellékek csendélet-szerű ábrázolása is szembetűnő: a különféle virágokból gondosan megkomponált fejdísz minden részletében kidolgozott, az aranyozott ezüst tazza olyan nézetbe került, hogy domborműves díszítése is látható legyen, a boros edényen pedig a műterem ablaka tükröződik, holott a háttérben a fa kültéri elhelyezést indokolna.
|
| JELZÉS: |
A fiatal nő szoknyáján átfutó szalagon "ALLEGREZZA" és az idős nő ruhaszegélyén jobbra lent "MALINCONIA .62.." |
| JELENTŐSÉGE, VÉDÉS INDOKA: |
A budapesti művészeti aukción előbb 1926-ban, majd hosszas lappangás után 2010 decemberében felbukkant festményen a két életkor és két kedély megszemélyesítője a két nőalak, ezt a ruhájukon elhelyezett olasz nyelvű felirat adja tudtunkra. Az ábrázolás ikonográfiája a középkori fiziológia „négy emberi temperamentum” elvére nyúlik vissza, a 16. századra erősen differenciálódik a téma, a keresztény erények és bűnök fogalma is színezi, gyakran moralizáló tartalmat rejt. A bonyolult képi nyelv szimbólum-rendszerét foglalja össze Cesare Ripa Iconológiája, mely 1593-as első kiadásától fogva meghatározó jelentőségű volt a vizuális metaforák használatában. A mű számos kiadást ért meg, a festők kézikönyvként használták Európa-szerte. Előírásait követi ez a festmény is. A vidámság ifjú, telt arcú leány, fehér ruhában, fején tarka virágkoszorú, a búskomorság öregasszonya rongyos ruhájú, mögötte lombtalan, kiszáradt fa. A fény nagy szerepet kap a formák modellálásában, a két alak megkülönböztetésében, a drapéria-kezelésben. A festménynek a leírásban szereplő jellemzői, stílusjegyei alapján a mű teljes biztonsággal kapcsolható az antwerpeni Abraham Janssens oeuvre-jéhez. Janssens alig két évvel volt idősebb, mint Peter Paul Rubens (Siegen, 1577 – Antwerpen, 1640), és a flamand festészetnek a késő manierizmusból a barokkba átvezető korszakában maghatározó szerepet töltött be. Tudjuk, Rubens festői zsenialitása, sokoldalúsága által a flamad iskola vezérévé vált, de Jassens bibliai, mitológiai tárgyú és allegorikus ábrázolások festője volt. A munkásságát feldolgozó monográfia még nem készült el, de több tanulmány, és a Rubens-kort bemutató kiállítás méltatta műveit. A tárgyalt műnek, a Vidámság és Búskomorság kompozíciójának még két példánya ismert Janssenstől, mindkettőn épen olvasható a dátum: 1623. Méretben és kvalitásban közel egyezőek, csak egészen apró részletekben figyelhető meg eltérés. Például a fára festett változaton, a dijoni múzeumban – a tábla arányaiból adódóan – fent kissé nagyobb tér maradt, amit a fa ágának magasabbra helyezésével használt ki a festő. A három Vidámság és Melankólia kép esetében minden bizonnyal sajátkezű replikákról van szó, ami Abraham Janssens életművében egyáltalán nem kivételes. Az 1614-ben festett, monumentális Béke allegóriája kompozíciója után például kidolgozott egy kisebb, álló formátumú változatot, amelyet 1622-ig többször megfestett – ma négy példányát ismerjük. Fentiek értelmében a festmény kvalitása, alkotójának a művészettörténeti kutatásban betöltött szerepe, valamint a művész hazai köz- és magángyűjteményekben való reprezentációjának hiánya miatt, a pótolhatatlan kulturális örökség részének tekintendő. |
|
|
|
|
|
