| MEGNEVEZÉS: |
Csontváry Kosztka Tivadar irathagyatéka (164 tétel) |
| KOR: |
1910-es évek (?) |
KELETKEZÉS HELYE: |
|
| ANYAG: |
papír |
| TECHNIKA: |
gépelt, kézírás, ceruza, tinta |
| MÉRET: |
egyéb méret(ek): terjedelem: összesen 614 db kéziratoldal és 260 db gépiratoldal |
| LEÍRÁS: |
164 tételbe rendezett iratanyag Csontváry Kosztka Tivadar autográf kézírásával (összesen: 614 kéziratoldal és 260 gépiratoldal). Változó méretű lapokon, tételenként sorszámozott kísérőlapokkal. Minden tételhez gépelt átirat tartozik. A 48. tétel hiányzik. Az 57., 72. és 99. tétel csak gépelt átirat, az eredeti kézirat hiányzik. A kéziratok túlnyomó többsége datálatlan, feltehetően az 1910-es években keletkezett. |
| JELZÉS: |
|
| JELENTŐSÉGE, VÉDÉS INDOKA: |
Csontváry valós vagy állítólagos elhívatásának, az 1880. október 14-én délután 3 órakor elhangzott „isteni” sugallatnak a története közismert; e sugallat valós körülményei, s főleg időpontja tekintetében viszont a szakirodalom még nem jutott dűlőre. Közismert, hogy művészünk Raffellóhoz mérte magát, miközben Munkácsyért ugyanúgy rajongott, mint az amatőrként rajzolgató Ferenc Józsefért, ám nincs koherens magyarázat erre az egyszerre megalomán és tekintély-elvű, legalább is különc művész-szerepre. Az sem világos, mi motiválta azonosulási törekvéseit a múlt kultúr-héroszaival, világhódító hadvezérekkel, nagy nemzeti elődökkel, a magyarság ősi népcsoportjaival azt a festőt, aki dacos magányában sosem kereste kortársai társaságát és az érvényesülés idehaza kínálkozó lehetőségeit. Aki nem vett részt művészi csoportosulásokban, pályázatokban, nem harcolt díjakét, megbízásokért, műgyűjtők és műkereskedők figyelméért, nem illusztrált könyveket, nem vállalt portrékészítést, nem tartozott egyetlen irodalmi vagy képzőművészeti folyóirathoz sem, nem járt megnyitókra, fogadásokra, estélyekre, díszvacsorákra, és saját költségén járta be a nagyvilág elképesztő földrajzi távlatait. Még ma is kérdés, miféle tudatossággal bocsátkozott bele az egyetemes művészettörténeti vagy művelődéstörténeti tradíciókba, amelyeknek nyomába eredt. Hogyan segítette ebben sajátos életvitele, hírhedt aszkétizmusa? Mire alapozta történelem- és természetfelfogását, miből táplálkozott társadalomszemlélete, s a kettő együtt hogyan szolgálta a festészet „igazságain” láthatóan túlmutató, monumentális képterveit? A missziós tudat, a tartalmi törekvések miként adtak ezeknek kivételesen koncentrált kifejezőerőt? Nem véletlen, hogy ennyi bizonytalanság közepette utóbb megkérdőjeleződött a közel-keleti utazások puszta megtörténte, sőt, a Csontváry életidejéhez köthető kiállítások egyikének-másikának létrejötte is. A szkepszis markáns alternatívájaként a magyar kultúra kiváló művelői állítják eközben, hogy a Csontváry-életmű úgy, ahogy van, nemzeti ereklye, s minden egyes darabja védendő közkincs. Lehetséges, ám erre a rangra csak a kultikus beszédmóddal szakító tudományosság emelheti. Ennek szellemében kellett, hogy felértékelődjék Csontváry minden kéziratos megnyilvánulása, mint szellemi hagyatékának része, továbbá mint az utókor értelmezési kísérleteihez társítandó, autentikus önértelmezés. Kiadatlanságuk 1993-ban súlyos adósságként lett felróva, így: „Valóban tarthatatlan, elfogadhatatlan állapot, hogy immár hetven éve jelennek meg monográfiák Csontváryról, és közben a legalapvetőbb források még ma sem hozzáférhetőek. Nem lehet pontosan tudni, mit és mennyit írt Csontváry, nem lehet ellenőrizni, ki mit, honnan idéz. […] A többszörös átvételek, a pontatlan idézések azonban olyan szövegvariánsokat hoznak létre, amelyekben hiteles kéziratközlés nélkül nem lehet eligazodni. […] Fel kell azonban hívni a figyelmet a Csontváry-kéziratok egy megkerülhetetlen problémájára. Az eddigi szakirodalomban ugyanis fel sem vetődött az, hogy különbséget lehetne vagy kellene tenni a teljesen hiteles, autográf formában fennmaradt Csontváry-írások és a neki tulajdonított, gépirat-formában ismert szövegek között. Márpedig, ha most végre elkészül a kéziratok kiadása, akkor annak csak a legszigorúbb forráskritikai módszerek felhasználásával szabad megtörténnie. Azaz, a képek restaurálásának analógiáját követve, a kéziratoknál is a lehető leghívebben kell közölni mindazt, ami biztosan Csontvárytól származik, és szigorúan el kell tőle választani azt, ami csak gépiratos formában, vagy, ahogy emlegetni szokták, „hiteles másolatként” maradt fenn. Ezek hitelességét ugyanis mindaddig feltételesként kell kezelni, amíg valaki minden kétséget kizárva be nem bizonyítja, hogy valóban Csontváry írásai. Nem zárható ki ugyanis az, hogy a gépiratok közt kompilációk, vagy akár szándékos hamisítások is vannak. A problémát az teszi igazán kényessé, hogy a legfőbb forrásként használt „nagy önéletrajz” is csak gépiratos formában van meg, s ebben olvasható az az elhivatás-történet is, amely ma már szinte valamennyi Csontváryról szóló írás kiindulópontja. Megérdemelne tehát egy alapos vizsgálatot és vitát ennek a kéziratnak a hitelessége.” – veti fel Tímár Árpád azzal a közszájon forgó gyanúval zárva sorait, hogy a festő első monográfusa, Lehel Ferenc lenne az eredője az ún. Csontváry-legendának, az általa még együtt látott kéziratok tendenciózus összeállításának és első publikálásának, illetve azok gépiratos elterjesztésének egyaránt. (Megjegyzés a fenti szöveghez: „nagy önéletrajz”-on azt a szöveget kell érteni, amely először 1976-ban, a Csontváry-emlékkönyv lapjain jelent meg – ez Gerlóczy Gedeon és Németh Lajos közlése „az elveszett eredetiről régebben készült másolat alapján” – szemben a „kis önéltrajz”-zal, amelyet Csontváry maga készített 1908-as budapesti kiállításának katalógusa számára az Iparcsarnokban.) Nos, a szakma által posztulált szövegkiadás 1995-ban készült el Csontváry-dokumentumok I-II. címen, két önálló kötetben, ám nem egységes filológiai metódus szerint. Az I. kötet szerkesztője, közreadója Mezei Ottó, lektora Szabó Júlia, a II. kötet szerkesztője és közreadója Romváry Ferenc, lektora Tímár Árpád volt. Címlapja szerint az I. kötet tartalma: Csontváry-írások Gegesi Kiss Pál hagyatékából, a II. köteté: A Gerlóczy-féle Csontváry-kézirat Romváry Ferenc olvasatában. A Romváry-féle anyagkezelés koncepciója egyértelmű, elve és módszere áttekinthető: ő közgyűjteménybe került, tehát bárki számára elérhető tételeket „írt át” szigorú filológiai óvatossággal, vagyis aggályos hűséggel követve a szerző legapróbb írásjelét is. Eljárásáról Romváry hosszú bevezetőben ad számot (V-XI. lapok), ahogyan az egész – ugyancsak regényes elemeket tartalmazó – Csontváry-hagyaték sorsát is magától az örököstől, Gerlóczy Gedeontól eredő szövegváltozatban idézi az olvasó emlékezetébe. Az itt tárgyalt kéziratcsomagot, amely tehát a Gegesi-hagyaték része volt, a családtól az államhoz került festményeken és a frissen kibetűzött, szintén közgyűjteményi kéziratokon túl Romváry egy harmadik halmazként jelöli meg, amely a kutatók elől addig el volt zárva, s „melynek származási helye nem tisztázott.” Ezt azonban nem is ő, hanem Mezei Ottó vette kézbe, s írta meg róla – bevezető helyett lábjegyzetekbe szorítva – amit annak eredetéről tudott, tudni vélt és elmondani akart. Az autográfokhoz való hozzáférés körülményei és a munkamenet nála nem világosak, ám az kiderül, hogy
1. a kiadás alkalmából nem kapta meg (vagy nem kérte?) az eredeti iratokat,
2. hogy ezek korábban nem is egy helyen voltak fellelhetők,
3. hogy ezekről egykor a maga számára saját (!) jegyzeteket készített,
4. hogy az eredeti feljegyzések gépelt változatai Gegesi Kiss Pál orvosprofesszortól erednek,
5. hogy azok (mármint az eredetiek) nagy része megfordult a kezén
6. hogy ezért az átgépelés alaposságáról volt alkalma meggyőződni,
7. hogy végül az eredetiről készült gépelt változat xerox-másolataiból dolgozott,
8. hogy ezeket (mármint a xeroxokat) jó részben, bár nem hiánytalanul kapta kézhez,
9. hogy könyve összeállítását nem tekintheti „szokvány értelemben tudományos értékű forráskiadványnak”,
10. azt mégis, tartalmi okok miatt véli fontosnak azért „hogy a magyar művészet egyik legkiemelkedőbb alakját emberközelbe hozza”,
11. hogy néhány „érdektelen” feljegyzést kihagyott a könyvből, ám közlése ettől eltekintve teljes.
A Mezei Ottó-féle Csontváry-dokumentumokba – a szerkesztőmunka eredményeképpen – terjedelmes fejezetek kerültek a festő biográfiai mozzanataiból. Ez rejtené tehát a „nagy önéletírást”, vagy annak egy részét, amely immár sokszorosa az addig ismertnek, és kétségkívül hitelesebb, mint az általa ez alkalomból is bírált Csontváry-emlékkönyv átszerkesztett, kompilált és rövidített változata. Külön egységbe rendezve szólalnak meg bennük a művész gyermek- és ifjúkori évei, a nagyvilágban megtett utazások, az univerzális világképi bölcselkedések, majd a társadalomreformáló művész, végül pedig a nemzetet tárgyul vevő levélfogalmazványok. Leginkább valamiféle természetes kronológiának van Mezeinél nyoma, miközben egy tematikus rend is kirajzolódik. Hasonlóra egyébként mindenképpen szükség lett volna, hiszen a kéziratokban aligha van bármiféle összetartás (Gerlóczy Gedeon anno a szemeteskukából hódította őket vissza). Ám az is tény, hogy a forrásközlés klasszikus szabályainak a Mezei-féle eljárás valóban nem felel meg, s így a szakma előzetes óhaja a szöveghűséget illetően aligha teljesülhetett. Bőven maradtak fenntartások és kérdések, amelyek között az első és legfontosabb: van-e a most felbukkant anyagban újdonság, s hogy a késő utókor helyesen és kimerítően „olvasta-e ki” sok titokkal körülvett „zsenijét”? Nem reméltük, hogy az a bizonyos Gegesi-féle kéziratköteg, amely oly hosszú ideje (több mint fél évszázada!) „elveszett vagy legalábbis hosszú ideje lappang”, valaha is a nyilvánosság elé lép. Hogy az anyag minden kétséget kizáróan Csontváry kezétől származik, kiderült a megvizsgálására összehívott szemlén (MNG, 2012.), éspedig a történet még élő szereplőinek szerencsés bevonásával (Gegesi Kiss Pál és Mezei Ottó már nem lehettek jelen). Ha egyszer ez a terjedelmes iratköteg kutathatóvá válik, jelentős fordulatot hozhat a Csontváry-recepcióban. Választ kaphatunk pl. arra, hogy ki, mikor és miért írta vagy íratta át, majd sokszorosíttatta először az eredeti lapokat, amint az sem reménytelen, hogy viszonylagos időrendjüket egyszer megállapítsuk. Mindez együtt tisztázhatja, mikor és hol kelt szárnyra valójában az a bizonyos kinyilatkoztatás, az elhívatódás narratívája. Mi múlik rajta? Nem kevesebb, mint hogy visszanyerjük-e a történetileg létezett, ezért saját kora mércéjével is mérhető, Csontváry Kosztka Tivadar nevű festőt, vagy arra vagyunk ítélve, hogy örök ködéből, elfogult vagy hálátlan kortársai gyarló emlékezetéből, netán önmítoszából bontsuk ki őt jelenünk számára. Mert hamarosan ki kell, régen tartozunk vele. A művész utolsó nagy kiállítása 1996-ban volt Magyarországon és külföldön, de egyezség van abban, hogy életművének korszerű kiaknázása sem korábban, sem akkor nem történt meg. A Csontváry-kézirat-köteg előkerülése ehhez segíthet hozzá. Pótolhatatlanságát publikációk sora nyilvánította ki már hiány-voltában is, kijelölve egyúttal örökségvédelmi rangját. Kiemelkedő jelentőségét pedig elegendő akár szerzője személyében keresnünk. |
|
|
|
|
|
