| MEGNEVEZÉS: |
Beethoven portréja |
| KOR: |
1906 |
KELETKEZÉS HELYE: |
|
| ANYAG: |
fehér márvány, vörösmárvány |
| TECHNIKA: |
faragott, vésett |
| MÉRET: |
magasság: 54.00 cm;
egyéb méret(ek): posztamens magasság: 146,5 cm |
| LEÍRÁS: |
Középkorú férfialak, erőteljes formákkal megmunkált fehérmárvány mellszobra, eredeti vörösmárvány talapzatán. Oldalra fésült, dús hajú, szembenéző, szigorú tekintetű arc, ruha nélküli mellkas, lent és oldalt egyenes kivágatokkal. Magas hasábos, simára fényezett vörösmárvány talapzatán elöl a szobor alatt négyzetes mezőben laposdomborműves növényi (?) díszítés. |
| JELZÉS: |
jobbra oldalt (a mellszobron): "TELCS" |
| JELENTŐSÉGE, VÉDÉS INDOKA: |
1902 áprilisában a Wiener Secession 14. kiállításával Beethovennek adózott a művésztársadalom. A Josef Hoffmann (Pirnitz, 1870 – Bécs, 1956) által tervezett, háromhajós, szakrális kisugárzású teret Max Klinger (Lipcse, 1857 – Grossjena, 1920) Beethoven című híres szobra uralta a középső teremben, megtestesítve az emberiségért szenvedő egyetemes géniuszt, egyben a „reményt” és a „jövőt”. Ennek a gondolatnak állította szolgálatába kiváló tehetségét közös vállalkozásként összesen 21 művész, akiket a fennkölt eszme mellett az anyag- és színhasználat merészségében, a polikróm plasztika iránti, újszerű elköteleződésben láthatóan Klinger inspirált. A korabeli templomi művészet áhítatos világát térben is megidézve jelent itt meg számos törekvés a látványbeli összhatás egységének, a megformálás egyszerűségének és az anyaghasználat tiszteletének jegyében, sőt annak hitvallásában. A világos falfelületekből álló architektúrába jól illeszkedtek a dekorációs oszlopok, a frízszerű festmények és a falba mélyített, négyzet alakú, figurális dísztáblák domborművei. E kultikus tér bal oldali hajóját ugyanakkor Gustav Klimt (Baumgarten, 1862 – Bécs, 1918) három falsíkon átívelő, azaz szokatlanul terjedelmes fríze tette teljessé. Ezen a nagyszabású kompozíción a festő Beethoven IX. Szimfóniáját idézte meg, éspedig Nietzsche kultúr-reformátori szellemében, azaz a Művészetnek, mint az emberiség Megváltójának az igenlésével. A fríz egész felfogása nemcsak szuggesztív volt, hanem tudatos módon provokatív is, ami a kiállítás ideje alatt élénk vitákat váltott ki. A vita mára lecsendesedett: Klimték kísérlete a művészettörténet új esztétikumot eredményező, kanonikus eseményévé vált. Ezzel a kiállítással a Secession-beliek a végletekig vitték térművészettel kapcsolatos elképzeléseik és installációs törekvéseik minden konzekvenciáját. Újszerű formába öntése volt ez annak a régi keletű felfogásnak, hogy az isteni eredetű művész a fantázia révén ölt alakot a hálás utókor emlékezetében. A fent jellemzett Gesamtkunstwerk újítása mellett azonban még egy fontos jelenség manifesztálódott itt és ekkor: az ún. stilizálók és a naturalisták küzdelme. Jóllehet itt még együttesen léptek fel, de hamarosan megjelent a két felfogás később kibontakozó antagonizmusa. Ez már nem bécsi tünet volt, hanem jellemző az egész német nyelvterületre 1900 körül, ami jól követhető az egykorú kultúr-filozófiai diskurzusokban. A Beethoven-kultusz szemléleti fordulatot jelentő értelme is ebben a vitában rejlik. Az empirikus módon észlelő, ill. az átfogó módon vizionáló alkotók elvi alapon kerültek szembe egymással; az impressziók véletlenszerűsége, múlékonysága – amire az előbbiek esküdtek – igencsak tagadta a stilizálás törvényeit és dogmáját, amellyel az utóbbiak például a kultúra héroszait megidézték. Az impresszionisták, illetve naturalisták érzékien vonzó, karakterisztikus embereket ragadtak meg a maguk természetes miliőjében, a stilizálók pedig őstípusokat kívántak az örökkévalóságnak közvetíteni idealizált alakban, időtlenséget sugalló mezítelenségben, ünnepélyes gesztusokkal a többnyire nem evilági, érintetlen őstermészetben. E két különböző gyökerű világlátás végül ama civilizatorikus feszültségben, vagy egyenesen kultúrharcban csúcsosodott ki, amely egyfelől a francia impresszionizmus úgymond „felületessége” és „dekadenciája”, ill. a német nemzeti érzület spirituális „elmélyültsége” között folyt az elméletírásban, a művészi gyakorlatban, de talán még a közbeszédben is. Telcs Ede Beethoven-portréjának minden bizonnyal ez jelenti a történeti előzményét, ill. ez adja a hazainál tágabb, egyetemes értelmezési kontextusát. A szépen kidolgozott márványtechnika, az életnagyságú méret és a figurális díszítésű posztamens a századforduló művészkultuszának hagyományát követi, melynek egyik – ha nem a legfőbb – centruma a hozzánk térben és szellemiségben egyformán közeli Bécs volt. A mű akkor is figyelmet érdemelne, ha nem az egyik legjelentősebb egykori magyar magángyűjtemény darabjaként bocsátották volna árverésre Budapesten 2012 májusában. A 20. század első évtizedeiben, Budapesten ugyanis Kohner Adolf (Pest, 1866 – Budapest, 1937) modernista kollekciója a kor nemzetközi színvonalán állónak volt mondható mind a gyűjtés koncepcionális tudatosságát, mind pedig tárgyainak kvalitását illetően. A felívelő korszak a 20. század első éveitől az első világháború kitöréséig tartott, amikor is Kohner rendszeres és megbecsült szereplője volt az európai műpiacnak. Gyűjteményének arculatát az impresszionisták és azok 19. századi előzményei, illetve a nyomukban járó posztimpresszionisták adták, alapvetően franciás ízléssel és igazodással. Bár Kohner biztos ítélettel rendelkezett, tanácsadói között ott találjuk a muzeológus-művészettörténész Meller Simont és Petrovics Eleket is. A hazai magángyűjtés legfőbb inspirálójaként Meller voltaképp a Szépművészeti Múzeum háttér-országát igyekezett építeni. Kohner olyan művészeket tudhatott falain, mint Goya, Géricault, Delacroix, Daumier, Corot, Millet, Courbet, Manet, Monet, Sisley, Renoire, Toulouse-Lautrec, Cézanne, Gauguin, Van Gogh, Matisse, Maurice Denis, Bonnard, Puvis de Chavannes, Maillol, a magyarok közül Mészöly, Munkácsy, Paál, Szinyei, Rippl-Rónai. Petrovics Elek szerint Kohner ugyanazt a szellemet képviselte, mint korának legjobb múzeumi szakemberei és magángyűjtői. „Ez a törekvés: a hazai modern művészet komoly értékeinek kiegészítése annak az országnak a művészetével, amely a 19. században a festészet klasszikus földje volt és a kor problémáinak megoldásában előljárt.” A Kohner-féle kollekció remekei olykor a nagyközönséghez is eljutottak. A Szent György Céh tagjai egyszer-egyszer a helyszínen is megtekinthették azt, nem szólva a különböző kiállításokra kölcsönzött művekről. Több darabja látható volt a Nemzeti Szalon 1907-es és a Művészház 1910-es tárlatán, az Ernst Múzeum 1913-ban megrendezett, A 19. század nagy francia mesterei c. kiállításán, a Nemzeti Szalon 1929-es, A francia avantgarde művészek. Az ország legtanultabb, a külföld felé leginkább nyitott nagybirtokosai és nagyiparosai közé tartozott. Sokoldalú tevékenységet fejtett ki a hazai gyáriparban és az agráriumban, valamint a magyarországi zsidó hit- és kulturális élet sok hasznos mozgalma is az ő nevéhez fűződött. Általános elismerést műértő-műgyűjtőként és a művészetek pártfogójaként szerzett magának. I. Ferenc József 1912-ben bárói ranggal jutalmazta, sőt az udvari főtanácsosi címet is kiérdemelte. A harmincas évek elején egy végzetes valutaspekuláció megpecsételte vállalkozásai és műkincsei sorsát. A felhalmozódott adósságok 1933-ban arra kényszerítették, hogy gyűjteménye nagy részét árverésre bocsássa, amire 1934 februárjában került sor az Ernst Múzeumban. Kohner elvesztette Damjanich utcai palotáját is, hogy végül sorsát elfogadva, könyvei közé vonuljon vissza. Szenvedélyes munkával létrehozott gyűjteményének szétszóródását Kohner csupán három évvel élte túl. Több száz darabos gyűjteményét Kohner Adolf a Damjanich utcában épült (ma már nem létező), szecessziós stílusú palotájának szobáiban tartotta. Szerencsére, maradtak róla enteriőrfotók. A Vasárnapi Újság 1911-ben közölt cikket Meller Simontól, mellékletként pedig két felvételt a belsőkről. Ezek egyikén a Kohner-féle szalon látható, azonosítható festményekkel a falon. A másik enteriőrfotó pedig a zongoraszobát mutatja. A mintás tapétával borított falon az ablaktól balra Gauguin A hívás, a rá merőleges falon Monet Argenteuili táj és Boudin Tengeri kikötő című műve, jobbra pedig Van Gogh Olajerdője és Sisley kis tájképe, a Bretagne-i templom ismerhető fel. „Az ablak előtt, utalva a szoba tulajdonképpeni funkciójára, Beethoven mellszobra áll, melyet Telcs Ede faragott kőbe.” Beethoven szobra tehát ebben a nyugatos szemléletű, pazar tárgyi miliőben zavartalanul megfért az impresszionistákkal: a művész-zseninek ez a reprezentációs szerepet vivő emléke, a márvány alapanyag időtállóságot sugalló, régi szimbolikájával, posztamensre emelve uralja a szobát. Nem tudunk arról, hogy Telcs Ede több példányt készített volna. Fellelhető azonban a Beethoven-fej töredékes gipsz-változata (csakis a fej), a budapesti Szépművészeti Múzeum gyűjteményében. Ez a gipsz-fej talán kompozíciós vázlat lehet a tárgyalt műalkotáshoz. Telcs Ede kultikus funkciójú Beethoven-portréja a szecesszió heroizáló-idealizáló vonulatának és a modernizmusban ismételten megjelenő művészetvallásnak egy fontos tanújaként, egyúttal jelentős magyar provenienciájára is tekintettel a kiemelkedő jelentőségű és pótolhatatlan kulturális javak körébe tartozik. |
|
|
|
|
|
