| MEGNEVEZÉS: |
De jejuniis et quadragesima liber. Deventer, 1654 |
| KOR: |
1654 |
KELETKEZÉS HELYE: |
Deventer |
| ANYAG: |
papír |
| TECHNIKA: |
nyomtatott, tinta, kézírás, pergamen kötés |
| MÉRET: |
egyéb méret(ek): [16], 776 p. |
| LEÍRÁS: |
Daventriae, typis Johannis Columbii, 1654.
Otrokocsi Fóris Ferenc (Rimaszécs vagy Otrokocs, 1648 – Nagyszombat, 1718) tulajdonosi bejegyzésével és jegyzeteivel, Kátai Gábor és Magyary-Kossa Sámuel (Tiszaroff, 1849 – Tápiószentmárton, 1921) gyűjteményi bélyegzőjével. |
| JELZÉS: |
|
| JELENTŐSÉGE, VÉDÉS INDOKA: |
A budapesti antikvár árverésen 2015 decemberében felbukkant régi könyv Daillé (Dallaeus), Jean (Joannes) (Châtellerault, 1594 – Charenton, 1670) „De jejuniis et quadragesima” című, a hollandiai Deventerben 1654-ben kiadott munkája. A példány címlapján olvasható tulajdonosi bejegyzés szerint Otrokocsi Fóris Ferenc (Rimaszécs vagy Otrokocs, 1648 – Nagyszombat, 1718) tulajdonában volt. A terjedelmes teológiai, jogi, nyelvészeti és egyháztörténeti életművet létrehozó református lelkész, történetíró, majd katolikus bölcseleti, hittudományi és jogi doktor, a 17–18. századi irodalom- és egyháztörténet egyik meghatározó alakja. Kora elismert tudósaitól (Franciscus Burmann, Andreas Essenius, Johann Leusden, Gisbert Voetius) tanult (református) teológiát az utrechti egyetemen, ahol kitűnt a keleti nyelvek iránti fogékonyságával, s Leusden rektor kedvelt tanítványa lett. Hazatérve rövid rimaszécsi lelkészkedés után 1675-ben gályarabságra ítélték, ahonnan társaival együtt tíz hónapi sínylődés után de Ruyter tengernagy szabadította ki. A prédikátor szabadulása után ismét Utrechtbe, majd Oxfordba utazott, ahol egyrészt tovább gyarapította tudását, másrészt fontos tudományos műveket írt. 1679–1681 között aztán újra Rimaszécsen, 1681-től Gyöngyösön, 1687-től pedig Kassán volt református lelkész. A kassai katolikusokkal ápolt jó kapcsolatai, irénikus magatartása és a híveivel szemben kialakult feszült viszonya miatt azonban 1690. március 8-án a kassai reformátusok főkurátora, Udvarhelyi István eltávolította a lelkészségből. Az állásából elmozdított Otrokocsi Amszterdamba, Oxfordba, majd Franekerbe ment, ahol eleinte a kálvinisták és a lutheránusok megbékélésének előmozdításán fáradozott (ennek jegyében született az Eirénikon seu pacis consilium… című műve), majd a keresztény felekezetek, elsősorban a katolikusok és a protestánsok közeledését szorgalmazta. Az Origines Hungaricae című, őstörténeti és összehasonlító nyelvészeti munkájának 1693-as franekeri megjelenése után a tudós hazatért Kassára, ahol egykori kálvinista hívei elkerülték, a jezsuiták viszont befogadták. Miután 1694-ben – Pethő István jezsuita jogtudós hatására – katolizált, Rómába utazott, ahol a Sapienza egyetemen teológiai és jogi tanulmányait lezárva doktori fokozatokat szerzett. Ezt követően holtáig Nagyszombatban élt, ahol részt vett a Hevenesi Gábor kezdeményezte forrásfeltáró kutatásokban, emellett 1699-től a nagyszombati akadémia jogi tanszékén tanított, ahol tankönyvet is összeállított. Ugyanakkor a török veszély elől Esztergomból átköltözött főszékesegyházi káptalani levéltárban archivariusként is működött, amely elfoglaltságát jogi professzorságának ideje alatt is folytatta. A kéziratok rendezése és a könyvekkel való foglalkozás segítette, illetve kiegészítette oktatói és írói működését. Írói munkásságának túlnyomó részét teológiai művek teszik ki, melyek lelki útkereséséről tanúskodnak. Legjelentősebb alkotása az Origines Hungaricae, amely tömörsége ellenére óriási forrásanyagot felvonultatva, komoly történetírói tehetséggel mutatja be a hunok, az avarok és a magyarok régmúltját, erős őstörténeti vonulatot adva ezzel a 18. századi jezsuita történetírásnak. Otrokocsi itt foglal továbbá állást a magyar nyelv régi keleti eredete mellett. Otrokocsinak a magyar jogi szaknyelv megteremtése érdekében végzett tevékenysége – történet- és nyelvtudományi működéséhez hasonlóan – hamar a magyar tudományosság részévé vált, hiszen művei a 17. század végétől nagy számban jelen voltak a katolikus és protestáns intézményi és magánkönyvtárakban. Műveinek széles körű, egyenletesnek tűnő korai recepciója rávilágít arra, hogy a katolikus hitre térés jelentős mértékben hozzájárult Otrokocsi tudományos pályájának kiteljesítéséhez. A gályarab prédikátorból katolikussá lett, kalandos életű Otrokocsi 1718. október 1-jei halála után könyveinek egy része szétszóródott, egy részét pedig beolvasztották a nagyszombati jezsuita Egyetemi Könyvtár állományába, ahonnan a rend feloszlatása (1773) után a Budára, később Pestre szállított könyvanyaggal együtt került át a budapesti Egyetemi Könyvtár állományába. Az itt található nyomtatványokat – amelyek a 16. és 17. század közepe közötti időszakból származnak, főként német nyelvterületen készültek, és a reformáció gondolatköréhez, lelkiségéhez köthetőek – Otrokocsi a katolizálása előtt szerezte be, de nagyszombati éveiben is megőrizte, s minden valószínűség szerint használta is. A tárgyalt, árverésen felbukkant darab is ebbe a sorba illeszkedik, a gályarabságból történt szabadulást követően kerülhetett Otrokocsihoz, talán 1677–1679 között Svájcban, Németalföldön vagy Angliában, esetleg későbbi külföldi útján (1690–1693) vásárolta. Láthatóan használta is a kötetet, ugyanis az elején lapszámokkal egészítette ki az egyes fejezetek tartalmi összefoglalóit, a végére pedig teljes lapos, szintén lapszámokkal ellátott tartalmi kivonatot jegyzett be. Ez az Egyetemi Könyvtár hét kötete mellett a nyolcadik olyan nyomtatvány, amelyet Otrokocsi könyvtárából azonosítani lehetett. A kötet másik neves tulajdonossal is büszkélkedik Magyary-Kossa Sámuel (Tiszaroff, 1849 – Tápiószentmárton, 1921) ügyvéd, földbirtokos, genealógus, könyvgyűjtő személyében. Jean Daillé „De jejuniis et quadragesima” című, Deventerben 1654-ben kiadott munkájának Otrokocsi Fóris Ferenc tulajdonosi bejegyzését és jegyzeteit tartalmazó példánya a 17. századi magyar művelődés-, irodalom-, olvasás- és egyháztörténet, illetve a possessor munkásságának kutatása és szétszóródott könyvtárának rekonstrukciója szempontából máshonnan nem ismert adatokat tartalmazó könyvtári dokumentum, ezért a kulturális örökség kiemelkedő jelentőségű, pótolhatatlan eleme. |
|
|
|
|
|
