| MEGNEVEZÉS: |
Gróf Teleki László címzés nélküli autográf levele "Kedves barátom!" megszólítással. (Kelt: Montmorency, október 24.) |
| KOR: |
1850. október 24. |
KELETKEZÉS HELYE: |
Montmorency |
| ANYAG: |
papír |
| TECHNIKA: |
tinta, kézírás |
| MÉRET: |
terjedelem: 4.00 oldal |
| LEÍRÁS: |
A levél címzettje feltehetően Pulszky Ferenc (Eperjes, 1814 – Budapest, 1897), a magyar kormány volt londoni diplomatája. Teleki a szabadságharc vereségét követően 1850-ben költözött Montmorencyba.
A levél tartalma: Kossuth és társai törökországi kiszabadítását járja körül, több esetben is utalva arra a két levélre, melyet a megelőző hetekben Kossuth Lajostól és Battyhány Kázmértól kapott. Kifejti, hogy kevés esélyt lát Kossuthék kiszabadítására, és kéri a címzettet, hogy angol kapcsolatai révén tegyen meg mindent az ügyben. A továbbiakban cáfolja külföldre szorult sorstársai megosztottságát. Jelzi, hogy egyedül Csernátony Lajossal, Kossuth volt titkárával szakította meg a kapcsolatot, mivel ő a hazai lapokba ellenséges tartalmú cikkeket írt az emigráns magyarok tevékenységéről. Beszámol a Pulszky által ismert, külföldön élő magyarok – így Szarvady Frigyes, Thaly Zsigmond, Irányi Dániel és Mérey Mórné Bikkesy Konstanza utazásairól, társasági eseményekről. |
| JELZÉS: |
|
| JELENTŐSÉGE, VÉDÉS INDOKA: |
A budapesti antikvár árverésen 2016 júniusában felbukkant irat gróf széki Teleki László (Pest, 1811 – Pest, 1861) saját kézzel írt levele Pulszky Ferenchez, kelt: Montmorency, év nélkül, október 24., terjedelme négy beírt oldal. A levél szerzője a magyar reformellenzék meghatározó alakja volt. Mivel az 1848-as Batthyány-kormány Béccsel szembeni engedékenységét igen kritikusan figyelte, nem véletlen, hogy 1848 augusztusától az új magyar kabinet – hivatalosan soha nem akkreditált – párizsi nagykövete lett. Hazája érdekeit, függetlenségének a külfölddel való elismertetését Franciaországból propagálta, szerteágazó kapcsolatokat építve ki a francia politikai elittel és különböző emigráns szervezetekkel. A szabadságharc eszkalálódása után ugyan hiába próbált fegyveres támogatást szerezni a fiatal magyar államnak, mégis sokat tett azért, hogy az európai közvélemény valós tájékoztatást kapjon az 1848/49-es fejleményekről. Teleki annak érdekében is tevékenyen dolgozott, hogy Kossuth Lajos (Monok, 1802 – Torino, 1894) társaival együtt kiszabadulhasson a törökországi internálásból – még úgy is, hogy a háttérben az emigráció vezetéséért való elképzeléseik miatt komoly összekülönbözésben voltak. Az átütő íráskép miatt igen nehezen olvasható levél ebből az időszakból kelt Montmorencyben (Teleki 1851-es genfi átköltözéséig itt élt). A levélen nem szerepel címzett, a megszólítás: „Kedves barátom!”. Több körülmény is arra enged következtetni, hogy a címzett minden bizonnyal Pulszky Ferenc (Eperjes, 1814 – Budapest, 1897) lehetett. Teleki az október 24-én kelt levele elején beszámol arról, hogy szeptember 20-i keltezéssel Kossuthtól levelet kapott. Egy két nappal későbbi, Kossuthnak írt levelében viszont arra utal, hogy előtte pár nappal írt Pulszkynak. Tovább erősíti a feltevést, hogy Telekinek Pulszky Ferenchez írott levelei közül épp az 1850 októberében kelt levelezése hiányos (Teleki László Pulszky Ferenchez írt leveleit az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattára őrzi). A hiányzó láncszem(ek egyike) minden bizonnyal a tárgyalt irat. Pulszky Ferenc politikus, régész, író szintén a magyar kormányzat igen tevékeny külföldi képviselője volt. A levélírás idején Londonban élt, s dolgozott azon, hogy ha már Viktória királynő kormánya az orosz intervencióval kapcsolatban nem foglalt hivatalosan állást, legalább Kossuthékat ki lehessen szabadítani a kütahyai internálásból. A levél végig Kossuth és körének törökországi kiszabadítását járja körül, több esetben is utalva arra a két levélre, melyet Teleki az írást megelőző hetekben kapott a kütahyai internáltaktól: Kossuthtól és gróf Batthyány Kázmértól (Pozsony, 1807 – Párizs, 1854). A levélíró kifejti, hogy kevés esélyt lát Kossuthék kiszabadítására, s kéri a címzettet, hogy tegyen meg mindent az ügyben. Írásában Teleki többször idézi Kossuth szeptember 20-i levelét. Azt a részletet is közli, ahol Kossuth félelmének adott hangot: minden emigráns előbb kaphat közkegyelmet, míg őt örökre internálják. A levélíró szerint „Kossuth örök internatiójáról szó sem lehet, még Ausztria sem merné követelni”, de az internáltakat ettől függetlenül mindenképp meg kellene próbálni még az 1850-es évben kiszabadítani. Ennek elősegítésére buzdítja Teleki a címzett Pulszkyt is. Levelében Teleki ír még egy érdekes momentumról: cáfolja külföldre szorult sorstársai megosztottságát, s pontosít – egyedül Csernátony Lajossal (Kolozsvár, 1823 – Budapest, 1901), Kossuth volt titkárával szakították meg a kapcsolatot, mivel ő a hazai lapokba ellenséges tartalmú cikkeket írt az emigráns magyarok tevékenységéről. Jelzi, hogy az ilyen publikációk a párizsi emigrációt éppen hogy egységessé kovácsolják. Beszámol még a Pulszkyval közösen ismert, szintén külföldre szorult magyarok – így Szarvady Frigyes, Thaly Zsigmond, Irányi Dániel, vagy Mérey Mórné Bikkesy Konstanza utazásairól is. A levél utótörténetéhez tartozik, hogy Kossuthék kiszabadítása csak 1851 őszén járt sikerrel. A volt kormányzó ezt követően hamar át is vette az emigráns magyar szabadságmozgalom irányítását, melyet Pulszky több, Teleki jóval kevesebb örömmel fogadhatott. Teleki László azért, hogy az emigráció (látszólagos, kifelé kommunikált) egységét egyet nem értésével nehogy megtörje, 1859-ig viszonylagosan visszavonult. Jelzett évben aztán megalakult Párizsban az emigráns magyar kormánynak megfelelő Magyar Nemzeti Igazgatóság, melynek Kossuth Lajos és Klapka György mellett Teleki László is tagja volt. Gróf Teleki László címzés nélküli autográf levele „Kedves barátom!” megszólítással, kelt: Montmorency, 1850. október 24., a 19. század magyar és egyetemes politika-, diplomácia- és köztörténetének, valamint Teleki László életútja tanulmányozásának más forrásból nem megismerhető, közgyűjteményekben őrzött levelezését kiegészítő, egyedi és érdemi adatokat tartalmazó, terjedelmes levéltári forrása, ezért a kulturális örökség kiemelkedő jelentőségű, pótolhatatlan eleme. |
|
|
|
|
|
