| MEGNEVEZÉS: |
Radnóti Miklós (1909-1944) költő, műfordító "Első ecloga" című versének autográf, aláírt piszkozata |
| KOR: |
1938. május 10. |
KELETKEZÉS HELYE: |
|
| ANYAG: |
papír |
| TECHNIKA: |
kézírás, tinta |
| MÉRET: |
terjedelem: 3.00 oldal |
| LEÍRÁS: |
Keletkezése: Radnóti 1938 elején Trencsényi-Waldapfel Imre felkérésére Vergilius IX. eclogáját fordította, amely munka olyan hatással volt rá, hogy az egész életén átívelő ciklus keletkezett belőle. Kezdő darabja — amely már címében is jelzi, hogy a költő sorozatban gondolkodott — ugyanezen évben, a kézirat keltezése szerint 1938. május 10-én született. Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni május 8-án fel is jegyzi naplójába: "… és Mik dolgozik, legalább befejezi az új eklogáját, ami már nem fordítás, hanem saját és gyönyörű". A vers további sorsa azonban nem volt viszontagságoktól mentes. Radnóti a kéziratot — csak úgy, mint máskor is, pl. a "Járkálj csak, halálraítélt!" esetében — Babitshoz vitte, ám számos alkalomhoz hasonlóan, ezúttal is elutasításban volt része. "Mik versét, az Eclogát Babits visszaadta, nem tetszik neki. Kicsit azt hiszem, megértem most. Mikor másodszor olvastam, nekem se tetszett annyira. Túl politikusnak éreztem, nagyon újsághírszerűnek, és a szépségei nincsenek meg végig a versben." (1938. június 2.) A visszautasítás azonban nem hagyta nyugodni sem a költőt, sem pedig feleségét. Utóbbi június 13-án egész bejegyzést szentel a kérdésnek: "Mik délután Nyugatnál, este Kollégium. Babitsról megkérdezte, miért nem tetszett az utolsó szép vers. Gellért szerint Babitsnak a hexameterei nem tetszenek. Gellért maga azt mondta, neki nagyon tetszett. Nem lehet egészen tisztán látni. Hiba a hexameterekben nem lehet, hisz mindenki el volt bűvölve, a Vas, Waldapfel, akik értenek hozzá, és maguk is csinálják. Lehetséges volna, hogy itt valami féltékenység játszott közre, mert Babits a klasszikus fordításokat is annyira kisajátította magának... Szeretném, ha a Hídban lehoznák legalább." Végül nem teljesült Gyarmati Fanni kívánsága: folyóiratban nem, hanem a "Meredek út" című kötetben jelent meg először nyomtatásban. (A napló jegyzetapparátusa tévesen jelöli meg a Válogatott versek [1930-1940] kötetet első helyként.) Fogadtatása: Babits véleménye ellenére a kötet nem csak jó kritikákat kapott, de szinte mindegyik kiemeli az Első eclogát, vagy éppen idéz belőle; még a Nyugatban megjelent bírálat is (Lesznai Anna: Meredek út. Radnóti Miklós új versei). Emellett talán Szerb Antal véleményét érdemes megemlíteni, aki Radnóti Miklósné visszaemlékezései szerint egyenesen "rajong Mik könyvéért". Tagadhatatlan azonban, hogy a kötet, benne az Első eclogával elfoglalta méltó helyét a magyar irodalomtörténetben. "A Meredek út Radnóti költészetének alakulása szempontjából kitüntetett kötet: azt a pillanatot rögzíti, amikor a gyerekkori haláltrauma feldolgozása végéhez közeledik, és az alatta lassan érlelődő másik, háborús haláltudat felszínre tör és átveszi a főszólamot." (Ferencz Győző: Radnóti Miklós élete és költészete) A kézirat: Radnóti azon költők közé tartozott, akik ritkán őriztek meg piszkozatokat, így szinte lehetetlen rekonstruálni nála az alkotói folyamatot (Ferencz Győző szíves közlése). Éppen ezért egy Radnóti-kézirat felbukkanása mindig rendkívüli jelentőséggel bír, tételünk ráadásul a magánkézben lévő darabokhoz képest kifejezetten sok korrekciót tartalmaz. Ezek azonban nem is mind egy időben készültek. Erre utal legalábbis, hogy az egyik sor javítása – a többitől eltérő módon – ceruzás betoldás. Egy másik szokatlan módszer, a vers egyik legismertebb sorát érinti: „Garcia Lorca halott! Hogy senkise mondta nekem még!” Ehelyett eredetileg az alábbi sor állt: „Ó, a szegény! hogyan is lehet az, hogy senkise mondta!” Ez utóbbit azonban csak zárójelbe tette Radnóti, és nem átsatírozta, mint ahogyan általában eljárt. Emellett ki is satírozott sorokat, melyeket aztán teljesen átírt. Az olvashatatlanná tett részek azonban számítógéppel már felfejthetőek. Így a végleges „rádvicsorít! mert április ez, sose higgy a bolondnak” verssor helyett elsőként ez állt: „rádvicsorít! nehezen kezd itt melegedni a tájék”. A mű utolsó soránál azt láthatjuk, hogy Radnóti nagy gondot fordított a befejezésre. Először így írta: „És gyors szárnyaival még úton is érhet az álom.” Ezt módosította a véglegeshez már közelebb állóra: „Alkonyi fény pille lebeg már s pergeti szárnya ezüstjét.” Megállapítható, hogy először a „fény” kifejezést írta, ezt cserélte „pillére”, ám ezt is leváltotta, így az utolsó két sor nyomtatásban már így jelent meg: „Áldjon az ég, öreg este szakad rám, míg hazaérek, / alkonyi lepke lebeg már s pergeti szárnya ezüstjét.” Érdekes még, hogy a kézirat, a számos javítás ellenére sem mindenhol a végleges szövegváltozatot tartalmazza. (Nem említve külön a vesszőket.) Az utolsó versszak első sora, amely nyomtatásban így jelent meg: „Ágyudörej közt? Üszkösödő romok, árva faluk közt?”, a kéziraton még ekként szerepel: „Ágyudörej közt? Rossz butaság diadalzaja közben?” Mindezek együttesen, valamint az, hogy az MTA-ban őrzött Radnóti-hagyatékban két gépirata is szerepel a versnek, arra enged következtetni, hogy tételünk a rendkívül ritka fennmaradt Radnóti-piszkozatok egyike. Összességében a magyar irodalomtörténet egyedülálló darabjával állunk szemben, amely egyben költészetünk egyik leghíresebb, legismertebb verse. 3 beírt oldal. Kelt: H.n., 1938. majus 10. |
| JELZÉS: |
|
|
|
|
|
|
